Nagyon egyetértek vele, mert igaz! Bizony őt követni nem egyéb, mint a halálba adni újra és újra egyéni vágyainkat, terveinket, kívánságainkat. Temetni tarka szárnyú pillangókat, odafordulni a vészes, viharos holnap felé. Gyötrő kínos keresztet hordozni. Ez volt az amitől a gazadag ifjú riadtan visszahátrált. Ez volt az, amire Jézus így tekintett: szomorú az én lelkem mindhalálig!

 Ahol másoknak bíbor virágok nyílnak, mi ott tövist találunk. Ahol felcsap mások vidám kacagása, ott, ami torkunk összeszorul a sírástól. Ahol mások táncléptekkel járnak, mi ott rettegve lépünk. Míg mások gondtalan heje-huja kiálltása csap fel, játszi kedvvel? Mennek a holnap felé, miránk aggasztó terhe szakad, és nehéz léptekkel vonszoljuk magunkat.

 Nehéz követni őt! Mert őt követni annyit jelent, hogy megtagadom magamat. Élek úgy ahogyan a testi embernek nem kedves, ahogyan neki (Krisztusnak) tetszik. Menni vele. kiinni a gecsemáni keserű pohárt, hogy elhangozhassák a Golgota győztes „Elvégeztetett!” kiáltása.

Nem kívánok vitatkozni. a magam megszaggatott szíve tesz bizonyságot mellette, hogy igaza van.

 De bizonyára sokszor látta már íróasztalom fölött azt a táblácskát amire ez van írva: Mégis! Azt jelenti, hogy noha van idő mikor élére fordul a kereszt, van amikor sem önmagamban, sem szolgálatomban nincsen semmi ígértet, van amikor a nagy suttogó fülembe súgja, sőt vészesen rikoltja, hogy nem érdemes! rátekintek arra, aki megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett és így szólok: Mégis!

 Ne higgye, hogy ez önáltatás! Nem! Igaz, hogy nehéz követni őt, de szép! Igaz, hogy fájdalmas, hull néha szemünkből a könny, de dicső nap fénye törik meg a könnycseppeken. Igaz, sötétek a fellegek olykor, máskor ólomszürkék és ólomsúlyúak, de minél sötétebb annál szebben aranyozza meg szélét a nap, és minél terhesebb, annál több áldott esőcseppet hordoz magában.

 Lemondunk, a tarka színű pillangókról nem kergetünk színes álmokat, nem szedünk bíborszínű virágokat, de kapunk koronát menyegzői ruhát. Szól nekünk biztatóan, csodálatosan, ígéret teljesen: leszel királyi fejdísz Istened kezében. Elhervad a legszebb színű virág is, keserű ébredés jön a legrózsaszínűbb álom után is, és amikor mások sírva panaszkodják, hogy a tarka szárnyű pillangó minden ékessége csak könnyű hímpor volt, amikor jajongva zokogják, hogy megcsalta őket az álom, mi odaborulunk az ő karjai közé szemünk találkozik az ő tekintetével és ezt tükrözi: Te nem csaltál meg minket! Nehéz volt veled járni, tövises, sőt koronatövises az út, de óh mily csodás a megérkezés!

Valamit akkor, azon a reggelen, elhallgatott. Ennyit mondott csak: nehéz követni őt! –és elfelejtette hozzátenni csodás megérkezni vele!

Ezzel zárom soraimat:

Csodás megérkezni vele!

Fordítsa csak tekintetét a csodás megérkezés felé és egyszerre könnyű lesz göröngyös útja! A meredélyen túl feltündöklik az aranyutcás város fénye. Vigasztalni kezd az erősen tartó kéz. Csak tovább, tovább! Csodás lesz a megérkezés!