Mindenki olyan lehetetlennek tartja ezeket a gyerekeket és nem tagadom, van benne igazság. Sok kegyetlenséget láttam az elmúlt fél év alatt, de rá kellett jönnöm, hogy mindez csupán egy kétségbeesett segélykiáltás, hogy: „Szeress!
Sokáig éreztem az otthonba menet: „ismét belépek a pokolba” és volt görcsben a gyomrom amiatt, mert ketten nem bírtak megmaradni egymás mellett. A Bibliai történetek elmondása pedig csak szenvedés volt…
De mégis megtaláltuk a hangot azokkal a gyerekekkel, akikkel úgy tűnt nem lehet, akikkel nem bírt senki. Lehet velük játszani és elmondani egy történetet a Bibliából, sőt az sok ölelés és érintés, amit kapunk talán egy bensőséges kapcsolat kezdete. Lehet, hogy a tikok nyitja: szeretet!?
Úgy látom az út, amin haladunk vezethet el oda, hogy ezek a gyerekek megismerhessék Jézust és az életük ne kudarcok sorozata legyen csupán. És persze vannak gondok, nehézségek, most is és hosszú út áll előttünk, de talán nem árt arra emlékezni, hogy ahogyan eddig is Krisztus kegyelme mindenre elég!
Tudjátok Isten gazdagon ajándékozó Isten, aki ezen felül sok mindennel tette gazdaggá a szolgálatot. Egyik ilyen öröm a csoportnevelő, aki teljes elismerését és háláját fejezi ki, aziránt amit csinálunk, és tudjuk neki is Jézus felé mutatni az utat. Talán egy napon – általunk - ő is megismerheti Jézust, mint megváltóját…
Mindemellett szeretném hangsúlyozni, hogy mi nem csináltunk semmit. Csak igyekszünk azzal a szeretettel szeretni ezeket a gyerekeket, amivel jézus szeret minket.
