Szóval nem lehet arra szavakat találni, hogy mikor beértünk az otthonba úgy tűnt senkit nem érdekel érkezésünk, de mielőtt mentünk volna, odajött a csoportnevelő és megköszönte munkánkat és azt mondta bármikor szívesen lát minket! Ez annak fényében hihetetlen, hogy odamegyünk zéró képesítéssel és tapasztalattal és az ott dolgozó felnőtt ember mondja azt, hogy ez igen!

De említhetném azt is, hogy máig nem tudom, hogyan emeltem fel 20-30 kg gyerekeket és tudtam hogyan kell megfogni őket. Ezek valóságos csodák, ahol Isten az ő hatalmát egészen fantasztikus módon mutatta meg nekünk.

És tudjátok nincsen arra szó, mely kifejezné milyen érzés egy gyermeket az öledbe venni és átkarolni. Milyen érzés mikor odajönnek és átölnek, hogy szinte nem akarnak elengedni, mikor egymás kezéből próbálnak kitépni! Ezekért a pillanatokért éri meg csinálni és azokért a mosolyokért és szeretetért, amit tőlük kapsz! Ez valóságos csoda és mindezt írom úgy, hogy soha 1 percet nem voltam gyerekekkel!

De most kezdem csak érezni mennyire nehéz is ez! Különösen érzelmileg! Mennyire hiányoznak is ők. De az érzelmek összessége és a felelősség teszi ezt nehézzé! Az a tudat, hogy Te nekik mit jelenthetsz az életben! Ebbe belegondolni félelmetes! Ahogyan az is, hogy mikor játszottunk velük és egyre többen lettek eldurvult a helyzet és Irén többszöri figyelmezetésére sem hagyták abba, hogy kénytelen voltam fellépni, aminek az lett a következménye, hogy egyből felére csappant a létszám.  

Most sok-sok kérdés motoszkál bennünk. Annyit tudunk, hogy Isten egy nagyszerű szolgálatra hívott el bennünket sok-sok örömmel, csodával megáldva!