Persze legyünk realisták, de ha az életemet a maga valóságában szeretném nézni, akkor meg kell állapítsam: a nehézségek igencsak elnyomják a hálám halk hangját. Szerintem imádságaink egyik fő célja Atyánk dicsőítése. „mert jól tudja a ti Mennyei Atyátok, hogy minderre szükségetek van, mielőtt még kérnétek tőle.”

Igen nehéz objektíven imádkozni és így hálát adni. Eléggé szubjektívek vagyunk, főként, ha saját magunkról van szó. A minket ért dolgokat általában eltúlozzuk, különösen a nehézségek tudnak számunkra oly hatalmasak tűnni, hogy még az eget is elfeketítik, és eltakarják szemünk elöl Jézust. A világot, a körülöttünk lévő dolgokat nem nézhetjük tényszerűen. Ha így teszünk, akkor igencsak elszomorodhatunk.

Ha nem arról szól életünk, hogy bízunk és remélünk ott ahol mások már régen lemondtak, akkor miről? Miért jó imádságainkat végig panaszkodni estenként és közölni Jézussal, aki úgy szeretett, hogy életét adta értünk, hogy „bocs, de nincsenek meg a feltételek a dicsőítésedre.”

Soha nem leszünk boldogok, ha Istentől jó körülményeket várunk, de attól igen, ha a körülményeinkben meglátjuk Urunkat és elhisszük, hogy nem a véletlen műve jelenlegi helyzetünk, hanem Isten tervének egy fontos darabja. Ehhez hálás szív kell –máshogy nem megy! A hálát pedig nehéz elkezdeni, mert óemberünk minden erővel tiltakozik mondván: mégis csak túlzás ezért hálát adni… Ha azonban nem tesszük meg és utat engedünk pillanatnyi negatív érzéseinknek akkor egy idő után a hitetlenség mély bugyrában találjuk magunkat.

 

Mindez életük legkeményebb harca. A hit harca, amelyet igen nehéz megvívni, mert túlerővel találjuk szembe magunkat, a világban ugyanis miden a hitetlenségről szól. Sajnos a túlerő miatt tömegével esnek el a Krisztus katonái és az igazság, hogy Jézus legjobb katonái is megsebesülhetnek a harcban.

De megéri kitartani, mert győzelmünkkel olyan erőnek birtokába jutunk, amelyet a világ csak irigykedve néz.  Olyan örömünk lesz, amelyet a világ fiai sosem tapasztalhatnak meg.

Ezért éri meg életünket azzal a hittel nézni, hogy Istennek valami nagyszerű terve van vele.

Emiatt aggódom, mert környezetemben nagyon sok hívőt fertőzött már meg és nehezen találom az ellenszerét! Nem tudom, hogy van-e? Az baj, hogy betegség fő tünete, hogy megbénítja azt, aki elkapja és ezért nekem/nekünk kellene sokakon segítenem/tünk!

A betegségben az legszörnyűbb, hogy nehezen felismerhető a kezdeti stádiumban és sokan csak akkor ismerik fel, mikor igazán beteggé váltak. Ahogyan a rák esetében kezdeti stádiumban könnyű lenne gyógyítani, de a betegség előrehaladtával egyre nehezebben gyógyítható.

Ahogyan sok más betegséget az Isten igéjével lehetne gyógyítani csak az baj, hogy betegség erősödősével immunissá teszi a szervezet az igével szemben.  

Az baj, hogy mi hívők úgy akarjuk leélni az életünket, hogy közben tudomást sem veszünk Isten legnagyobb ajándékáról, ami által utat engedünk a korságnak. 

Minap a következő mondatot olvastam a Bibliában: „Ha akkora hitetek volna, mint egy mustármag, és azt mondanátok ennek a hegynek, hogy menj innen oda! –odamenne és semmi sem volna nektek lehetetlen.” Máté 17;20

Nem tudom miért nem hiszünk, de kicsit aggódom. Mustármagnyi hittel hegyeket lehetne megmozdítani! Mi pedig itt ülünk a négy fal között és egyre csak azt mondogatjuk, hogy lehetetlen. Lehetetlen mondjuk gondolván minden apró dologra, ami éppen nincs a szemünk előtt!

Hogyan lehet, hogy nem hiszünk Isten erejében?  Hogy lehet, hogy imádságainkban a következő mondatig jutunk csupán: kérlek, Uram segíts meg a holnapi zh-n? Nem értem azt, hogy rajtam kívül senki nem szeretné ezt a hatalmas erőt használni, hogy senkit nem érdekel az, hogy olyan dolog van kezünkben, ami senki másnak nincs!

Nem értem miért érjük be kevesebbel! Hiszem azt, hogy azért kaptuk Isten erejét, hogy használjuk. Használjuk mindenhol, ahol megjelenünk. Oly sokszor hallok lemondó szavakat a hívőktől nyilatkozva minden helyzetről, ahol hitre van szükség?

Higgyük már el azt, hogy bármi lehetséges. Hogy Istennek semmi sem lehetetlen! Mindenkinek, aki benne bízik, odaadja azt a kulcsot.

 Én ezért a kulcsért imádkozom! J

Az igazság mégis az, hogy ebben a félévben értettem meg igazán, hogy az Istennek mennyire hatalmas tervei vannak! És pontosan azért vagyok elszántabb, mint valaha, mert sosem éltem még át, hogy ilyen hatalmas lenne az az Isten, akihez imádkozom naponta, hogy így képes munkálkodni és véghez vinni tervét, mint ahogyan bennünket tett ezt eddig.

 Mikor egyáltalán gondolkozni kezdtünk erről úgy kezdtük el, hogy jó volna majd elmenni egyszer egy gyermekotthonba előadni valamit és most pedig mégis itt állunk és megértettük, hogy nincs más út, mint evangelizálni! Emlékszem, mikor Irénnel először beszéltem a szolgálatról, nagyon örültem neki, de azt gondoltam magamban, hogy biztos, hogy nem fogunk evangelizálni, mert örültség. Azt hiszem pontosan ezért kellett várnunk. Olyan csodálatos, hogy olyan Istenünk van, aki félév alatt így meg tudja változtatni a gondolatainkat. De mennyire csodálatos az Isten akkor is mikor azokkal, akikkel szolgálni mész ugyanúgy gondolják, mint te, anélkül, hogy minden kis részletet megbeszélnél velük. Csodálatos az, hogy közöttünk nem egy munkakapcsolat alakult ki, hanem ennél jóval több. Nagyszerű az, hogy a szolgálat és annak mindenrésze éppen ezért öröm, mert nagyszerű légkörben telhet/telik hármunk között.

Bevallom, ezért eleinte megijedtem mikor az egész Sámuel ifi jelentkezett mivel úgy gondolom, hogy egy jó szolgálat alapja az, hogy a tagok kivétel nélkül ismerjék egymást és jó kapcsolatban legyenek egymással. Szerintem enélkül nem megy a szolgálat, legalábbis nem az evangelizálás! Nem mert nagy szükségünk van egymásra azért, hogy erősítsük egymást és a nehéz esetekben kisegítsük egymást!    

El kell mondjam, hogy bár látszólag nem történt semmi mégis már értem, hogy az Isten bármit bárkiben véghez tud vinni. Neki tervei vannak, és ezeket viszi véghez. Mi csupán terveinek eszközei lehetünk, ehhez azonban az kell, hogy engedelmeskedjünk neki. Lehet néha nehéz követni őt, de annál csodásabb megérkezni vele! J

Ági és Eszter Visegrádon vannak, de úgy hiszem, ezt mindhármunk nevében írhattam! 

Miért gondoljuk azt, hogy az Istennek az a dolga, hogy teljesítse a kéréseinket? Tehát az Isten szuverén lény, aki nem a bő szavúságunkért hallgat meg. addig, amíg csupán arról szól a hitéletünk, hogy mire van szükségünk, addig igen szegény életünk van. Addig az igazi megoldás el fog maradni, mivel csak a nehézségekre nézünk.

Nem lehet, hogy a kulcsa mindennek a hála. Azt a keveset észre venni, amit Isten adott, mert úgy mondja az ige, hogy „kevésen hű voltál sokat bízok rád ezután.” De milyen sáfár az olyan, aki, amit kap Urától elássa? Semmi hála, semmi köszönöm, mondván mit tudok kezdeni én azzal a kevéssel, mert ugye az emberi nagyra vágyás mindent kíván és semmi nem elég neki!

Addig, amíg nem tanulunk meg tisztán és őszintén hálát adni addig ne várjunk semmi változást az életünkben. Addig ne várjuk, hogy rendeződni fog az életünkben bármi. A hit nem a követelőzésről szól, hanem az Istenbe vetet feltétel nélküli bizalomról. Ennek pedig alapja a hála és Isten dicsőítése, hogy ő mindig a legjobbat adja nekünk.  

Mindezt írom úgy, hogy sokáig forogtam a kéréseim körül, de az életem szegény maradt. Sőt egyre szegényebb voltam és a szegénység és elégedetlenség emésztett naphosszat.

Egyszer hallottam valakitől: mikor nagyon kétségbe vagyunk esve akkor kell leginkább leülni és számba venni mink van. Mert van fedél a fejünk felett és van tiszta vizünk, amivel fürödhetünk mindennap. Nem kell túl messzire mennünk ahhoz, hogy ezzel ne találkozzunk.

De azt hiszem mindnyájunknak ennél jóval több van.

A panaszkodás minidig a sátántól van. Ő lázít, hogy mindenképen mondjuk ellent Istennek, hogy véletlenül se legyünk hálásak és véletlenül se legyen az életünk örömteli és boldog.

Azt hiszem minden hívővel ugyanilyen jóságos az Isten. A baj csak velünk van. Ráállunk egy egy kérdésre és nem tágítunk tőle, amíg meg nem kapjuk. Hát így biztos nem veszünk észre semmit, talán még azt sem, hogy éppen már teljesítette Urunk kérésünket. De miért is? Mivel magunkról van szó, ezért úgy gondoljuk, mi tudjuk a lehető legjobban azt, hogy mire van szükségünk, hol ott ez nem így van. Jellemző, hogy annyira tudjuk, hogy ezzel kezdjük imádságainkat és hosszú listát mondunk Istennek arról, hogy éppen mire van most szükségünk. Aztán csodálkozunk, hogy Isten nem teljesítette kéréseinket, de amit teljesített, azt se vesszük észre, mert arra vagyunk ráállva, hogy mink nincs, és nem arra, hogy mink van.

Azt hiszem, ezért van annyi hívő, aki csak küszködik, és nem jut előre. Ezért van az, hogy a világ nem látja a sót a kereszténységben. Talán ha picit jobban elhinnénk, hogy Isten bármit adhat nekünk és éppen azt a valamit azért nem adja most oda, mert még annál a jónál is sokkal jobb terve van, akkor sokkal boldogabb lehetne az egész hívő életünk és imádságainkat is a hála, az Isten felé való bizalom hatná át.  

 

 Nagyon egyetértek vele, mert igaz! Bizony őt követni nem egyéb, mint a halálba adni újra és újra egyéni vágyainkat, terveinket, kívánságainkat. Temetni tarka szárnyú pillangókat, odafordulni a vészes, viharos holnap felé. Gyötrő kínos keresztet hordozni. Ez volt az amitől a gazadag ifjú riadtan visszahátrált. Ez volt az, amire Jézus így tekintett: szomorú az én lelkem mindhalálig!

 Ahol másoknak bíbor virágok nyílnak, mi ott tövist találunk. Ahol felcsap mások vidám kacagása, ott, ami torkunk összeszorul a sírástól. Ahol mások táncléptekkel járnak, mi ott rettegve lépünk. Míg mások gondtalan heje-huja kiálltása csap fel, játszi kedvvel? Mennek a holnap felé, miránk aggasztó terhe szakad, és nehéz léptekkel vonszoljuk magunkat.

 Nehéz követni őt! Mert őt követni annyit jelent, hogy megtagadom magamat. Élek úgy ahogyan a testi embernek nem kedves, ahogyan neki (Krisztusnak) tetszik. Menni vele. kiinni a gecsemáni keserű pohárt, hogy elhangozhassák a Golgota győztes „Elvégeztetett!” kiáltása.

Nem kívánok vitatkozni. a magam megszaggatott szíve tesz bizonyságot mellette, hogy igaza van.

 De bizonyára sokszor látta már íróasztalom fölött azt a táblácskát amire ez van írva: Mégis! Azt jelenti, hogy noha van idő mikor élére fordul a kereszt, van amikor sem önmagamban, sem szolgálatomban nincsen semmi ígértet, van amikor a nagy suttogó fülembe súgja, sőt vészesen rikoltja, hogy nem érdemes! rátekintek arra, aki megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett és így szólok: Mégis!

 Ne higgye, hogy ez önáltatás! Nem! Igaz, hogy nehéz követni őt, de szép! Igaz, hogy fájdalmas, hull néha szemünkből a könny, de dicső nap fénye törik meg a könnycseppeken. Igaz, sötétek a fellegek olykor, máskor ólomszürkék és ólomsúlyúak, de minél sötétebb annál szebben aranyozza meg szélét a nap, és minél terhesebb, annál több áldott esőcseppet hordoz magában.

 Lemondunk, a tarka színű pillangókról nem kergetünk színes álmokat, nem szedünk bíborszínű virágokat, de kapunk koronát menyegzői ruhát. Szól nekünk biztatóan, csodálatosan, ígéret teljesen: leszel királyi fejdísz Istened kezében. Elhervad a legszebb színű virág is, keserű ébredés jön a legrózsaszínűbb álom után is, és amikor mások sírva panaszkodják, hogy a tarka szárnyű pillangó minden ékessége csak könnyű hímpor volt, amikor jajongva zokogják, hogy megcsalta őket az álom, mi odaborulunk az ő karjai közé szemünk találkozik az ő tekintetével és ezt tükrözi: Te nem csaltál meg minket! Nehéz volt veled járni, tövises, sőt koronatövises az út, de óh mily csodás a megérkezés!

Valamit akkor, azon a reggelen, elhallgatott. Ennyit mondott csak: nehéz követni őt! –és elfelejtette hozzátenni csodás megérkezni vele!

Ezzel zárom soraimat:

Csodás megérkezni vele!

Fordítsa csak tekintetét a csodás megérkezés felé és egyszerre könnyű lesz göröngyös útja! A meredélyen túl feltündöklik az aranyutcás város fénye. Vigasztalni kezd az erősen tartó kéz. Csak tovább, tovább! Csodás lesz a megérkezés!