Magamról

Szolgálat

krakker.adam@t-online.hu (Krakker Ádám) — Wed, 07 Nov 2012 12:54:37 +0100

Mikor felmerült annak gondolata, hogy elmennénk egy gyerekotthonba szolgálni sokan óva intettek ettől. Nem is tagadom örültség volt. „Ha sosem foglalkoztál gyerekekkel nem biztos, hogy a legnehezebb terepen kell elkezdened!”

Mindenki olyan lehetetlennek tartja ezeket a gyerekeket és nem tagadom, van benne igazság. Sok kegyetlenséget láttam az elmúlt fél év alatt, de rá kellett jönnöm, hogy mindez csupán egy kétségbeesett segélykiáltás, hogy: „Szeress!

Sokáig éreztem az otthonba menet: „ismét belépek a pokolba” és volt görcsben a gyomrom amiatt, mert ketten nem bírtak megmaradni egymás mellett. A Bibliai történetek elmondása pedig csak szenvedés volt…

De mégis megtaláltuk a hangot azokkal a gyerekekkel, akikkel úgy tűnt nem lehet, akikkel nem bírt senki. Lehet velük játszani és elmondani egy történetet a Bibliából, sőt az sok ölelés és érintés, amit kapunk talán egy bensőséges kapcsolat kezdete. Lehet, hogy a tikok nyitja: szeretet!?

Úgy látom az út, amin haladunk vezethet el oda, hogy ezek a gyerekek megismerhessék Jézust és az életük ne kudarcok sorozata legyen csupán. És persze vannak gondok, nehézségek, most is és hosszú út áll előttünk, de talán nem árt arra emlékezni, hogy ahogyan eddig is Krisztus kegyelme mindenre elég!

Tudjátok Isten gazdagon ajándékozó Isten, aki ezen felül sok mindennel tette gazdaggá a szolgálatot. Egyik ilyen öröm a csoportnevelő, aki teljes elismerését és háláját fejezi ki, aziránt amit csinálunk, és tudjuk neki is Jézus felé mutatni az utat. Talán egy napon – általunk - ő is megismerheti Jézust, mint megváltóját…

Mindemellett szeretném hangsúlyozni, hogy mi nem csináltunk semmit. Csak igyekszünk azzal a szeretettel szeretni ezeket a gyerekeket, amivel jézus szeret minket.

A gyermekotthon

krakker.adam@t-online.hu (Krakker Ádám) — Thu, 27 Sep 2012 14:51:32 +0200

Bármennyire furcsa mostanság küzdelmes az életem. Ha nagyon őszinte akarok lenni nem igazán ínyemre való a szolgálat. Sok a küzdelem és ez azért van, mert evangélizálunk és mert ketten vagyunk. A gyerekeket a legkisebb mértékben nem érdekli Isten és az, hogy mi ezért megyünk ráadásul egész kicsikhez, akiket amúgy is nehéz lekötni… Leginkább persze szegény gyerekek végállomása elszomorító és az, hogy ezen nagyon nehéz segíteni.

Az, hogy ketten csináljuk bizonyos szempontból kényelemes is, de igen stresszes a felelősség és nyomás miatt.

Isten logikája fura, de el kell fogadnunk, hogy van, amikor Isten olyan úton vezetett minket, amely számunkra kevésbé szimpatikus.

És Isten kegyelme mégis érezhető, hiszen ezáltal járunk VISZ-re is, ami elég nagy dolog.

Harcok

krakker.adam@t-online.hu (Krakker Ádám) — Fri, 01 Jun 2012 22:54:37 +0200

Bármennyire furcsán hangzik, de vannak harcaim. Gondoltam most ezekről is beszámolok nektek hátha valakinek segítek a leírtakkal. Na, igen és legalább látjátok, hogy minden pozitív beírásom ellenére sem minden annyira jó az életemben csak a kérdés az, hogy szemlélem magam helyzetét?

Harcaim lényegében saját (pillanatnyi) érzésem leküzdése köré összpontosulnak. Talán meglepő, de csupán a gyermekotthon körüli érzelmeimről van szó. Tényleg nem nagy ügy –mégis nekem azzá vált és öntötte el az életemet. Egyszerűen annyira felkavaró pedig a hét csúcspontja, amit két hét készülés előz meg. Az igazság, hogy évek óta nem teljesítek olyan rosszul az egyetemen, mint jelen pillanatban és koncentrációm elég sokat romlott. Úgy tűnik Isten beíratott egy iskolába, hogy megtanuljam kezelni az érzéseimet. Igazából ennek örülök, mert egy évek óta húzódó problémámra végre pont kerülhet. A lecke kemény, de az érdemjegy garantált. Szerintem csak én látom így a gyermekotthont mivel erősen érzelmi beállítottságú egyén vagyok, ezért az ottani események jobban hatnak rám és erre nem voltam felkészülve!

Mindaz, amit leírtam furcsán hangzik… de egy annyira más világ számomra az egész! Tudnotok kell, hogy legyen szó börtönről, nevelőintézetről vagy idősek otthonáról a helyek közös jellemzője, hogy ott tartózkodó emberek nem önszántukból kerültek oda, így az ott tartózkodók kiszolgáltatottabbak, mint mi. Talán ez teszi annyira mássá!

Ez a másvilág felkavaró, félelmetes, de izgalmas és még folytathatnám a jelzők sorolását. Higgyétek el hihetetlen az egész! Mindig úgy érkezünk, hogy sose lehet tudni mi vár ránk… Nem akarok bemenni, majd utána nem akarok kijönni!

Megrázó, hogy néhány gyermek úgy ölel, hogy meg fagy bennem a vér! Több testi érintést kapok az alatt az egy óra alatt, mint egész héten. A gyerekek ragaszkodása néha egészen ijesztő méreteket tud ölteni. A héten közölte velünk két kislány, hogy ők most jönnek velünk a villamosig. Ne tudjátok meg. nem akartak elengedni minket. Hát nem tudom, kit nem kavar fel, mert engem igen.

Ijesztő átélni, hogy belépve minden szempár rád szegeződik, minden mozdulatodat lesik, és minden hibáért szólnak a gyermekek. Nagyon rossz, hogy egy-egy éles helyzetben keménynek kell lenned érzelmek nélkül, miközben tudod, hogy az egész azért van, hogy az a szegény gyerek több szeretet figyelmet kapjon. A csoportunkban 11 gyerek van, és hihetetlen mennyi figyelmet törődést igényelnek külön, mert nincs olyan ember, akitől kapnának. A szívem szakad meg, hogy kéthetente járunk csupán, de se időnk nem lenne, de érzelmileg nem bírnám.

De hihetetlen, hogy az alatt az egy óra alatt többet harcolunk Ágival, mint egész héten. Mert azt elérni, hogy egy gyereket is érdeklejen az Isten igéje… Persze szóval a kicsiket, akik kb. csak játékra tudnak gondolni pont majd két idegennek az Istenről hozott meséi fogják érdekelni… és tudjátok mi a durva, hogy mégis!

Szóval Én nem értem az Istent! A leírtakból kitűnik, hogy Urunk kevés nálam alkalmatlanabb személyt találhatott volna a szolgálatra. Nem hiszem, hogy másoknak mindez probléma illetve nem tudom, mert Ágival erről még nem beszéltem és ki tudja, lehet, hogy ő is hasonlókról számolna be nektek! Nekem most ez egy harc, de Isten küldött és végig csinálom, mert ő jobban tuja mi jó nekem, mint én magamnak és hiszem, hogy csak ő tudja igazán, hogy mi a terve velem.

Egy szolgálat kezdete

krakker.adam@t-online.hu (Krakker Ádám) — Fri, 18 May 2012 17:46:36 +0200

Na igen, hát a gyermekotthon. Az az igazság, hogy meg volt az első komolyabb csalódásom. Magamban csalódtam.

Fáradt voltam és nem volt bennem kellő dinamika a gyerekek iránt, de ezen dolgom, illetve Ágival dolgozni fogunk, mivel az első kritikát megkaptuk a gyerekektől, hogy mi miért nem futunk a frizbi után? Hát, ha tudnák, hogy minket mennyire nem hoz lázba egy frízbi.

Mindig izgalmas menni, mert sosem lehet tudni mi vár ránk odabent. Annyira változó a gyerekösszetétel is, ugyanakkor magam is meglepődtem azon, mennyi gyermeket kötünk le közvetlenül/közvetve, és azon is, mennyire érdekli őket Isten igéje. Tényleg nagyszerű bár van egy olyan gyanúm, azért is alakult ez így, mert azt mondtuk nekik, hogy csak az kap csokit, aki jól viselkedik majd a történet alatt. Amúgy nagyon jó volt ez a része, mert beszélgettünk a gyerekkel Istenről, ők kérdeztek, mi pedig válaszoltunk nekik. Persze voltak, akik kinevették az éneket, amit hoztunk nekik, akik fújoztak a történetre. Ezek valahol zavaróak, de nem figyelhetünk ezekre.

Vannak izgalmas kérdések. Van egy lány (Erikának hívják) aki annyira bújós és szeretet hiányos, hogy az már durva. Lényegében úgy akar belénk vagy bárkibe bújni, hogy egyszerűen kielégíthetetlen ezen vágya. Annyira furcsa, hogy vannak, akik viszont egyáltalában nem ilyenek, sőt távolság tartóak. Hát nehéz, hogy most kivel mit engedhetünk meg?

Na, itt van a csoki kérdés is. Valamit ki kellene találni, mivel az a gyanúm, hogy azért kotorásztak a táskánkban és próbálták eltulajdonítani azt, mert csokit kerestek, mi viszont csak a legvégén adtunk nekik. Tényleg nem jó, hogy egyik kezünkkel végig a táskánkat kellett fogni.

Másik nehéz ügy pont a létszám összevisszaság. Nem volt elég a csoki, amit hoztam és máig nem tudom, hogy Áginál hogy volt, de kis híján baj lett ebből.

Hát, hogy a háttérről is írjak valamit. Nagyon jól működünk együtt Ágival és Isten nagyszerűen adja meg az egyetértést is köztünk. Az is igaz, hogy ez pont annak a szigornak köszönhető, ami Dávid szerint irreális feltételeket támaszt azok elé, akik jönnének. Ez így is van, de nem cél, hogy többen legyünk, mivel a magasabb létszám során nehezebb átbeszélni a kérdéseket, nehezebb összehozni a csapatot stb ez pedig éppen az alapja annak az együtt működésnek, ami köztünk van. Mi elvárjuk azt, hogy csak az jöjjön hozzánk azzal, hogy jönne, akit konkrétan az Isten hív el erre a szolgálatra. Azért gondoljuk így, mert, ahogy bennünk is meg van az emberi odaszánás ugyan, de tapasztaltuk, hogy hányszor kiléptünk volna, ha nem Isten hívott volna minket erre, úgy mindenki más is visszaléphet, és ezt szeretnénk elkerülni. De fontos, hogy mindenki minden alkalommal ott legyen enélkül nem tudna jól működni a szolgálat

Szóval nagyon jó, hogy mi úgy szolgálunk, hogy mindig imaközösséggel kezdjük egy parkban. Rendszeresen tartunk megbeszélést is, ahol szintén imádkozunk, továbbá készülnünk kell számos dologgal rendszeresen pl. alkalom kézműves, csoki stb. Ez így szolgálatként elég intenzív, de annyira jó is egyben, hiszen nagyszerű a légkőrünk. Hát igen, várni kellett ugyan vagy félévet, de mégis nagyszerű azt látni, hogy mindezen mennyire az Isten áldása van! :-)

Egy furcsa böjt

krakker.adam@t-online.hu (Krakker Ádám) — Sat, 12 May 2012 09:49:43 +0200

Az elmúlt másfél hetem az aggodalmaskodásról szólt, ezért magam rendszabályozása végett úgy döntöttem, hogy az elkövetkező egy hétben nem kérhetek semmit az Istentől, csak hálát adhatok! Ez alól a másokért és gyermekotthonért való imádság jelent kivételt.

Hogy mi ennek a külön böjtnek az oka? Valójában az, hogy mikor voltunk kedden az otthonban utána helyet adtam olyan aggályoknak, miszerint gőzöm nincs arról, hogy mit és hogyan is kellene csinálni. Az Isten részről merészségnek tartom, hogy engem ilyen helyre küld, mivel nem tudom elképzelni, hogy ebből mi sülhet ki, de valójában, ha azt nézem, hogy milyen volt másfél hete az otthon komoly félelem is elfog Isten hatalmát illetően! Ez persze nagyon jó! Olyan, mint ha beléptem volna egy álomvilágba, ahol bármi megtörténhet.

Az a fura, hogy egy csomó másra fogtam lelki állapotomat és ezt csak csütörtökön értettem meg. Ez azért lényeges, mert mi emberek pont ellentétesen gondolkozunk. Azt mondjuk, azért van rossz kedvünk, mert valami nem sikerült, valami rossz ért bennünket. Szerintem viszont mi magunk csináljuk a rosszat és mindenre, ami nem felel meg elképzeléseinknek rámondjuk, hogy rossz, anélkül, hogy megvárnánk az Isten tervét, hogy adott dologból Ő mit hoz ki. Írom ezt úgy, hogy életem legszörnyűbb dolgairól kiderült pár hónap vagy év elteltével, hogy Isten legcsodálatosabb tervei voltak.

Na jó, ez persze nehéz, miután ősapánk és ősanyánk evett a jó és rossz tudásának a fájáról, mert azóta, mi is, mindent tudni szeretnénk, felkészülni mindenre és lehetőleg mindet befolyásolni. Amúgy szörnyűek vagyunk! De hozzá kell tennem, hogy ki ne félne ettől és ki ne sérült volna már azért, mert egy adott dolgot elbagatellizált. Na, igen mivel a sátánnak az elbagatellizálás a módszere és életem legszörnyűbb bűnei és legsúlyosabb karamboljai pont ebből adódtak.

De mint írtam életem legcsodálatosabb tervei előtt sem volt egyértelmű, hogy ebből jó sülhet ki. Itt a gyermekotthon példája, amely arra jó, hogy lássam az Isten nem szokott félre nyúlni, de tervei megvalósítását nem úgy képzeli el, hogy mindent az ölünkbe hullat egyszerre. Visszagondolva még mindig nem teljesen világos, hogy miért kellett félévet várni, de az biztos, hogy nem gondolnánk ennyire komolyan és lennénk ennyire szántak, már pedig annyi biztos, hogy szolgálatunkhoz ezek nagyon fontos.

Most már igazán elkalandoztam. Úgy látom életünk azért örömtelen, mert mi magunk vetítjük rá mindenre, hogy rossz. Mi magunk mondjuk el Istennek, hogy mink nincs ahelyett, hogy azt mondanánk el mink van. Az a rémisztő, hogy Jézus talentum példázatából kiindulva könnyen előfordulhat, hogy Isten egyszer csak elveszi azt a keveset is, ami van nekünk, mert nem használjuk! …

Talán így már értitek, miért nem fogok kérni Istentől egy héten át semmit!

Megrázó élmények

krakker.adam@t-online.hu (Krakker Ádám) — Fri, 04 May 2012 18:56:46 +0200

Így 48 óra elteltével is kicsit nehézen tudom megfogalmazni azt, ami történt szerdán a gyermekotthon. Igazából erre nincsenek szavak és leírva nem olyan, mint átélve. Annyira érzés kavarog még most is bennem/bennünk Ágival!

Szóval nem lehet arra szavakat találni, hogy mikor beértünk az otthonba úgy tűnt senkit nem érdekel érkezésünk, de mielőtt mentünk volna, odajött a csoportnevelő és megköszönte munkánkat és azt mondta bármikor szívesen lát minket! Ez annak fényében hihetetlen, hogy odamegyünk zéró képesítéssel és tapasztalattal és az ott dolgozó felnőtt ember mondja azt, hogy ez igen!

De említhetném azt is, hogy máig nem tudom, hogyan emeltem fel 20-30 kg gyerekeket és tudtam hogyan kell megfogni őket. Ezek valóságos csodák, ahol Isten az ő hatalmát egészen fantasztikus módon mutatta meg nekünk.

És tudjátok nincsen arra szó, mely kifejezné milyen érzés egy gyermeket az öledbe venni és átkarolni. Milyen érzés mikor odajönnek és átölnek, hogy szinte nem akarnak elengedni, mikor egymás kezéből próbálnak kitépni! Ezekért a pillanatokért éri meg csinálni és azokért a mosolyokért és szeretetért, amit tőlük kapsz! Ez valóságos csoda és mindezt írom úgy, hogy soha 1 percet nem voltam gyerekekkel!

De most kezdem csak érezni mennyire nehéz is ez! Különösen érzelmileg! Mennyire hiányoznak is ők. De az érzelmek összessége és a felelősség teszi ezt nehézzé! Az a tudat, hogy Te nekik mit jelenthetsz az életben! Ebbe belegondolni félelmetes! Ahogyan az is, hogy mikor játszottunk velük és egyre többen lettek eldurvult a helyzet és Irén többszöri figyelmezetésére sem hagyták abba, hogy kénytelen voltam fellépni, aminek az lett a következménye, hogy egyből felére csappant a létszám.

Most sok-sok kérdés motoszkál bennünk. Annyit tudunk, hogy Isten egy nagyszerű szolgálatra hívott el bennünket sok-sok örömmel, csodával megáldva!

Isten csodálatos terve

krakker.adam@t-online.hu (Krakker Ádám) — Mon, 30 Apr 2012 16:09:56 +0200

Talán furcsán hangzik, de mostanság életemet kissé nehezen tudom elvonatkoztatni a gyermekotthontól. Furcsa, mert igazából ezt az egészet nagy dolognak tartom.

Furcsa, mert mindig irtóztam attól, hogy a gyermekekkel foglalkozzam. Mindig úgy érzetem képtelenség, mert gőzöm nincs arról, hogyan kell velük bánni.

Furcsa azért, mert mikor ennek gondolata felmerült köztünk Ágival, akkor szó nem volt erről. Most azon gondolkozom hogyan fordulhatott elő az, hogy egy gyermekotthonban találjuk magunkat abból a célból, hogy a gyerekeknek Istenről beszéljünk?

Szóval én ezt most nem értem! Emberi szemmel nézve életem legnagyobb örültsége - amekkora tapasztalatom van a gyerekek terén! Isteni szemmel nézve mégis igaz az, hogy „Mert csak én tudom, hogy mi a tervem veletek –így szól az úr –Békességet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövőt adok nektek.” Szóval bizonyos, hogy mai napig vannak olyanok, akik kritizálják azt, hogy Ágival hogyan gondoljuk, hogy bemegyünk evangelizálni a gyerekek közé zéró tapasztalattal? És szerintem nekik teljesen igazuk van.

De úgy látom, hogy mi hívők szabályokat állítunk fel arról, hogy az Isten hogy vezeti övéit, hogy az Istennek hogyan lehet szolgálni...

És ha találkozunk bárkivel, aki másként csinálja, akkor úgy gondoljuk, hogy rossz úton jár. Szerintem Istent követni nem egy szabályrendszer, ahol törvények vannak. Istent követni annyi, hogy Isten szavára belemerjük tenni a kezünket a tűzbe, mert tudjuk, hogy nem fog megégni. Könnyű hinni ott, ahol tudjuk, hogy semmi rossz nem történhet velünk, de eljön az idő mikor meg kell tennünk az első lépest, hogy olyan helyre lépjünk, ahol ez már kevésbé egyértelmű, és hiszem, hogy ő ezt megáldja.

Mindezek fényében furcsa izgalom van most bennem. Furcsa, mert ha Isten így tud vezetni, akkor igen nagy tervei lehetnek (velem) és én szeretném megismerni terveit. Ha úgy tudja alakítani emberek gondolatait, ahogyan tette velem és alakítani a történéseket, ahogyan tette ezt a gyermekotthon vonatkozásában, akkor igencsak nagy öröm fogja el szívemet. Öröm azért, mert bár sokszor tűnt úgy, hogy az út nem vezet sehova, mégis olyan helyre érkezhettem meg, amelyre nem is mertem gondolni, és ami minden tervemnél és elgondolásomnál sokkal jobb.

Magamról :-)

krakker.adam@t-online.hu (Krakker Ádám) — Thu, 29 Mar 2012 22:27:59 +0200

Néha meg kell állni és végig gondolni: mi érelme ennek az egésznek? Néha meg kell állni és végig gondolni hol szúrtad el? Sokszor nehéz, de fel kell állni és folytatni ott, ahol abbahagytad és nem nézni hátra csak előre!

A héten megértettem azt, hogy mennyire indulatos vagyok és hírtelen, hogy mennyi galiba van abból, hogy mindent jobban tudok és ez magabiztosság nem jó. De tudjátok milyen nehéz másként! Nem igazán szeretek másokra hallgatni csak Istenre és ebben a világban igencsak észnél kell lenni. :-)

Megértettem, hogy mennyire fontosak a barátok számomra és mennyire sokat jelent az, hogy mindenütt ott vannak. Szóval valahol nagyon szerencsés vagyok, mert jó néhány ember van, akit bármikor felhívhatok és ez Isten ajándéka. Olyan jó volt átélnem azt, hogy vannak, akik meghallgatnak. :-)

És képzeljétek el a Sámuelek is olvassák a blogot! :-)

Nehéz követni őt 2

krakker.adam@t-online.hu (Krakker Ádám) — Tue, 27 Mar 2012 22:55:41 +0200

Van úgy, hogy mindaz, amiben hittél hírtelen szertefoszlik és eltűnik előled a cél. Van, mikor úgy érzed hiába vannak körülötted az emberek, mégis olyan mintha nem lennének. Van, amikor úgy érzed nincs kedved élni, mert a sátán azt kiálltja: Nem érdemes!

Nehéz követni őt!

krakker.adam@t-online.hu (Krakker Ádám) — Fri, 23 Mar 2012 22:02:38 +0100

Szóval, hogy is vagyok? Néha kételkedem! Tudjátok nem könnyű abban hinni, hogy valaha is a gyermekotthonban fogunk szolgálni. Mintha valami folyton megakadályozná. Valami láthatatlan erő, amelyet nem ismerek! De hát egészen bizonyos voltam eddig, hogy Isten akarata, hogy odamenjünk. Akkor hát mi az igazság!?

Szóval mindez tanít igazán arra, hogy akkor is tudok-e hinni mikor minden jel arra mutat, hogy nem érdemes! Isten nem azért állít próbát, mert örömét leli abban, ahogyan övéi buknak el, hanem mert ennyire szeret! Meg kell látnunk, hogy küzdelem nélkül semmit sem ér a hitünk! Nehéz valami láthatatlan erőben hinni, de mikor látunk, akkor meg még sem hiszünk, csak hátra dőlünk mint akik jól végezték dolgukat.

Ebből a zavaros pár mondatból csak azt szerettem volna kihozni, hogy szinte naponta küzdök azzal, hogy nem Isten akarta a szolgálatunk és ezzel mindaz, amiben hittem eddig, bizonyulhat hamisnak, de azt hiszem pont ez a sok nehézség döbbent rá, hogy mennyire Isten szándéka mindez!